A költészet világnapjára

Csak posta voltál

Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

naponta többször, hogy már azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sirtál

mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy

Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelid Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.

Márai Sándor: Ajánlás

Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.

&&& 

Inderst inde takker jeg for denne dag, 

ved at sige til mig selv: jeg lever. Så blev der stille. 

Tusmørket trækker sin kølige, jomfru skygge,

jeg samler langsomt vores minder,

ligesom hyrden sit flok. 

Tak for jorden, eksistensen,

for dig, og fordi jeg lever. 

 

 

Dsida Jenő: Súgás az ősznek

Dsida Jenő: Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan,
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el nem vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz:
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopódzva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papirra irok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám,
s olyasvalamit súgok,
mit te se tudsz talán.

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy busongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú,
– ki ibolyákat álmodik.

Tóth Árpád: Álarcosan

Tóth Árpád: Álarcosan

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

Weöres Sándor: Familia

Weöres Sándor: Familia

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt, s tenger ragyog szívemben.

IMG_20160302_111854