Magritte on love

La grande force de défense, c’est l’amour qui engage les amants dans un monde enchanté fait exactement à leur mesure et qui est défendu admirablement par l’isolement.

Nothing is as strong a defence as love, which allows lovers to enter into an enchanted world perfectly formed for them and where they are protected admirably by isolation.

A költészet világnapjára

Csak posta voltál

Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

naponta többször, hogy már azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sirtál

mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy

Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelid Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.

Perhaps, but perhaps

​Not Love Perhaps by A. S. J. Tessimond

This is not Love, perhaps,
Love that lays down its life,
that many waters cannot quench,
nor the floods drown,
But something written in lighter ink,
said in a lower tone, something, perhaps, especially our own.
A need, at times, to be together and talk,
And then the finding we can walk
More firmly through dark narrow places,
And meet more easily nightmare faces;
A need to reach out, sometimes, hand to hand,
And then find Earth less like an alien land;
A need for alliance to defeat
The whisperers at the corner of the street.
A need for inns on roads, islands in seas,
Halts for discoveries to be shared,
Maps checked, notes compared;
A need, at times, of each for each,
Direct as the need of throat and tongue for speech. 

Márai Sándor: Ajánlás

Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.

&&& 

Inderst inde takker jeg for denne dag, 

ved at sige til mig selv: jeg lever. Så blev der stille. 

Tusmørket trækker sin kølige, jomfru skygge,

jeg samler langsomt vores minder,

ligesom hyrden sit flok. 

Tak for jorden, eksistensen,

for dig, og fordi jeg lever. 

 

 

Dsida Jenő: Súgás az ősznek

Dsida Jenő: Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan,
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el nem vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz:
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopódzva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papirra irok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám,
s olyasvalamit súgok,
mit te se tudsz talán.

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy busongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú,
– ki ibolyákat álmodik.

Tóth Árpád: Álarcosan

Tóth Árpád: Álarcosan

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

Kincsemnek

Kiss Dénes: Időző

Meg kell fejtenem, ki vagy,
mit akarsz velem,
mennyi benned az áhitat,
a barátság, a szerelem?
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben,
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit,
s pókháló ejti csapdába
az időtlent.
Meg kellene fejtenem e nagy
szelidgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét,
csönd-kondító pillantásodat,
s ki vagyok neked,
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben,
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem.

On fathers and sons

From Xaver Varnus’ Facebook page:

13567475_10208584973317023_4910127171794664727_n

Tudod, az egészben a mérhetetlen egyszerûség a különös. Néhány perce még ebben az ágyban feküdt, vacsorázott, majd összefogta és megcsókolta Anya és kis erdélyi ápolónôje, Györgyike kezét, aztán köhögni kezdett, aztán szederjes lett a szája, aztán szeme felakadt, lassan megüvegesedett, s annyi idô alatt, amíg a metró átér a Blahától az Astoriáig, meghalt. Bár sokat ólálkodtam a halál árnyékában, és rengeteg halottat láttam életemben, soha nem érintettem meg egyet sem közülük. Viszolyogtam tôlük, azzal a természetes iszonnyal, amely az élôt kell elválassza a holttól. Tudtam, hogy ha elôször kényszerülök majd megérinteni egy holttestet, az egyfajta paradigmaváltás lesz számomra. Ahogy a hírt megkapva a Balatonnál autóba ültem, még nem voltam bizonyos benne, hogy ma meg tudom-e, s fôleg meg akarom-e ezt tenni. Érkeztemkor riadalomban állt a ház. Már ott voltak a halottszállítók, ez a szomorú vándorcirkusz, akik csakis érkezésemet várták. Egyenesen a halottas ágyhoz siettem. Mint levetett jelmez feküdt ott Apám teste. A jelmez, amelybôl hazaszökött Lear király. Semmi kétség nem volt már bennem. Odaléptem, s homlokát azzal a csókkal, ugyanazzal a magam által sok-sok éve kitalált kis buta, rituális csókkal illettem, amellyel mindég az Ismeretlen Isten irgalmára bíztam ôt távollétem idejére. Aztán kezembe fogtam kezét, amellyel gyermekségem estéin, ha hazaért, álomba simogatott. Úgy éreztem, hogy saját bôrömhöz érek hozzá. S rájöttem, hogy azért nem értem, azért nem érhettem hozzá más halottakhoz egy életen át, mert ehhez csak neki volt joga, ezt neki tartottam fönt. Megértettem, hogy az emberfiának nincsen joga más halott testéhez hozzáérni, csakis a sajátjához. S aki ott feküdt elôttem, én voltam, hisz egy volt velem. A többi már csak rutin volt és technika. Kiemelték ágyából, hordágyra tették, s elvitték, kedvesen közömbös emberek, kik tán nem nem is sejtették, hogy engem vittek el, engem, ki még élek, s akinek belsejében ott villódzik 52 esztendô minden egyes napjának mintavételezése, mert éreztem Apa minden rezdülését, mert annyira egyformák voltunk, hogy én már feleslegesnek is érezhettem volna magam, hiszen az egyfajtájúság ellenére mégis csak ô volt a tehetségesebb s az eredetibb. Most ô annak a kórháznak a hûtôszekrényében fekszik, ahol 52 esztendeje megszülettem, s én, ki minden rezdülésem legalább felét neki köszönhetem, most itt állok üres, s még majdnem testmeleg ágyánál, amelyben annyi biztonságot találtam gyermekkoromban és késôbb, s a szoba olyan intim és nyugtató, mintha csak a kezét ment volna ki megmosni a mosdóba, de egyszerre ezt a képet mégiscsak átkódolták, s üressé tették, mint az oltárt, amelybôl kilopták a tabernákulumot. Amikor megéritettem a homlokát, világosság gyúlt bennem. Ilyen egyszerû az egész, a többi csak mítosz és szóbeszéd. Kilobbant sejtcsomó fekszik itt elôttem, s Apa már messze jár, azzal a különös konflissal, amelyet képzeletem ajándékozott neki. S visz magával engem is képzeletének furcsa-szép világába, ahonnan nincsen már visszaút.

Nádasdy Ádám: Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.
Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.
Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.
Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Rudyard Kipling: The Thousandth Man

One man in a thousand, Solomon says.
Will stick more close than a brother.
And it’s worth while seeking him half your days
If you find him before the other.
Nine hundred and ninety-nine depend
On what the world sees in you,
But the Thousandth Man will stand your friend
With the whole round world agin you.

‘Tis neither promise nor prayer nor show
Will settle the finding for ‘ee.
Nine hundred and ninety-nine of ’em go
By your looks, or your acts, or your glory.

But if he finds you and you find him,
The rest of the world don’t matter;
For the Thousandth Man will sink or swim
With you in any water.

You can use his purse with no more talk
Than he uses yours for his spendings,
And laugh and meet in your daily walk
As though there had been no lendings.

Nine hundred and ninety-nine of ’em call
For silver and gold in their dealings;
But the Thousandth Man he’s worth ’em all
Because you can show him your feelings.

His wrong’s your wrong, and his right’s your right,
In season or out of season.
Stand up and back it in all men’s sight
With that for your only reason!

Nine hundred and ninety-nine can’t bide
The shame or mocking or laughter,
But the Thousandth Man will stand by your side
To the gallows-foot – and after!