Stateless, as of today

The paperwork regarding my Romanian citizenship has finally ended, and today, 30 minutes before closing time, I handed over my passport, identity card and 447 Danish crowns – the civil servant smiled, wished me good luck and handed me over this piece of paper which certifies that I no longer am a Romanian citizen. So, at the moment, I indulge in the sweet and liberating feeling of not belonging to any governmental organization, my only commitments being those to Kincsem, our children and my recently acquired job. I am intrigued by the lack of emotions – I have never regarded myself other than a Transylvanian Hungarian, citizenship was never something more than a formality, a geographic and historical accident, if you wish. I have never had a flag or a hymn other than my common sense and values instilled upon me by my parents, the people I have come to know and the cultures I have come to live in. So, in a sense, I do not feel loss, I feel I have become rather conscious of my belonging everywhere and nowhere in particular. I do not like the word cosmopolitan, it somehow has become a snobby word for well-traveled and less sensitive people, in my opinion. I like the idea of acquiring Danish citizenship, though, because Denmark has become my home, my island of relative sanity and civilization. I am grateful for being accepted by this country, proud I can contribute with taxes, eager and better to understand the understatedness so specific to its people, keen on travelling across from north to south, east to west, to explore more and hopefully acquire more of the Danish psyche, which I have always regarded as uncomplicated, yet intriguing in its simplicity and disarming modesty.

Alma Mater 1980-2012

I spent yesterday afternoon and evening with my old school mates from Báthory István Elméleti Líceum. Most of them I haven’t seen in over 25 years’ time. It was quaint to look into a seemingly completely strange pair of eyes only to recognize seconds later the person and be flooded with a myriad of unforgettable childhood memories. I am extremely thankful for having been invited and for having had the opportunity to meet everyone, some of my former teachers, for having been able to walk again on the same corridors and in the same classrooms that once were ours and are now filled with a new generation of children.

We came from every possible corner of the world, one of us arrived on a motorbike, from Budapest:

For those of us who graduated from other highschools, there was a small meeting lead by Vizi Imre, where we got the chance to present ourselves and our life achievements.

I chose to say these words:

Nevem Zölde-Fejér Juhl-Johansen Juliánna, kétgyermekes anyuka es feleség, Dániából, Odenséből, férjem és Andersen szülővárosából érkeztem ahhoz, hogy együtt lehessek hajdani osztálytársaimmal. A Báthory István iskola és líceum diákja voltam, összesen 7 évig. Szívből szeretném megköszönni azon személy(ek)nek, aki(k) közbenjárt(ak) az ügyben, hogy ma reggel itt találkozhassunk Vizi Imre tanár úrral, megemlékezhessünk itt töltött alap és formáló éveinkről.

Egy Dsida idézettel szeretném elkezdeni mondanivalómat, a Psalmus Hungaricusbol:

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!

Hát engem is sok idegen bozót csábított, minden szerelmet bújtató liget – bárhova mentem es bárhol kérdezték honnan jöttem, válaszom egyértelmű volt: erdélyi magyarnak születtem, szívemben, lelkemben azért a még meg nem érett és egyensúlyát kereső fiatal, mondhatom zöldfülű gyermek tétovázása uralt.

Egy afrikai közmondás mondja:

Afrikában minden reggel felébred egy gazella. Tudja, hogy gyorsabban kell vágtáznia a leggyorsabb oroszlánnal, máskülönben felfalják. Az oroszlán úgyszintén minden reggel felébred és tudja, hogy gyorsabban kell rohannia a leglasúbb gazellánal, máskülönben éhenhal. Mindegy, hogy oroszlán vagy, vagy gazella – amint a nap felkelt, szaladj, ahogy csak bírsz.

Erdélyben, tizenévesen, ez életforma volt, azt hittem csak ránk, erdélyi magyarokra, kelet-európaiakra jellemző. Tévedtem.

Bevallom, amikor nemcsak saját, de idegen országokban is (eddig összesen hatban éltem, három kontinensen) megkérdőjelezték magyarságomat, hovatartozásomat, nemzeti színeimet, sokszor meginogtam, hisz nem csoda: románok bozgoroknak hívtak, magyarországiak oláhnak, Törökországban keresztény voltam, Lengyelországban, ahol 99%ban katolikusok, reformátuskent váltam ki a mezőnyből, Dániában kelet-európai, Amerikában, Bronxban pedig fehér értelmiségi a sok fekete nemiskolázott között, Afrikában gazdag fehér európai, közel keleten meg szegény fehér európai az ember.

Gyarlóság, asszony a neved, mondja Shakespeare Hamletben – igaza van. Talán. Mert hályog borult szememre, futottam, akkori agyammal “menekültem” mindentől, sokáig: iskolámtól, egyetememtől, szüleimtől, családomtól, barátaimtól, templomomtól, városomtól, szülőföldemtől.

Egyetemet végeztem, iskoláimnak köszönhetően, világot jartam, habár minél többet láttam annál inkább rájöttem arra, mennyivel több látnivaló, tapasztalnivaló es tanulnivaló van körülöttünk.

Anya lettem, egyik gyerekem Dániában, másik Amerikában született, mindkettőnek dán férjem az apja. Stabil, szép életet élek a világ egyik legmagasabb életszínvonalú országában, ahol az ovódai nevelők arra késztetnek, hogy gyermekeimmel magyarul beszéljek, ahol a magyar kokárda a dán zászló mellett a születésnapi diszasztalon elfér, sőt megkívántatik, ahol a korondi cseréptányérban felszolgált magyar, dán, török, arab étel hétköznapi életünk része, ahol Márai, Wass Albert,Tolstoy, Murakami, Hemingway, Orhan Pamuk sorakozik egymás mellett a könyvespolcon, ahol a férjem Bánffy Erdély Trilógiáját olvassa angolul, a gyermekeim csonka magyarsággal, de teljes szivből énekelik az “Erdő erdő erdő-t” – ha haza nem is, de megtaláltam vagy inkább rátaláltam az identitásomra, és ezúttal újból mondom, tiszta szívvel: erdélyi magyar vagyok, már nem tétovázom, már nem egy bús, komor, elhagyott sziget a népek óceánján, hanem szüleim lágy hangja “várunk haza, ügyelj magadra, mit főzzunk, mivel várjunk” cseng a fülemben.

Dsidával kezdtem, Adyval zárom soraimat:

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Még egyszer, nagyon szépen köszönöm egykori iskolámnak a meghívást és büszkén veszek részt a találkozón ezen a szép napon, mint hajdani, kolozsvári báthory-s magyar diák.

Személyszerint, megszeretném említeni Rariga Irént, akinek magyar helyesírásomat köszönhetem, Czeglédy Enikőt, akinek az anyanyelvi szintű angolomat, Lőrinczi Júliát, matematika ismereteim alapjainak építőjét, Palkó Attilát, akivel másképpen – a szó szoros és átvitt értelmében – lehetett történelmet tanulni annak idején, Csipikét, akinek sajnos nem emlékszem a nevére, de annál inkább a National Geographicból tartott földrajzóráira, biológia tanárunkra, Halmos Katalinra, aki egy intézmény számomra és gondolom sok generáció számára. Még egyszer, köszönöm, szívből, hogy voltunk, vagyunk es leszünk.

There was a lot of talking, laughing and crying – in retrospect, all for the same reason: a life worth living.


Popcornman

I am not sure whether this man is a descendant of the same man who used to sell popcorn on the corner of this street in my hometown. I saw him today and I remembered the greasy newspapers of my childhood, my father holding two cones in his hands, one for me, one for my borther, the popcorn popping out of the cones, me holding it like the finest china, making sure not one corn went missing. It is so embedded in my childhood memories of Kolozsvár, that my heart leaps of joy to find such old businesses still going strong despite the irreversible and infectiuous tendency towards globalisation, eating up everything local and authentic.

Girl Interrupted, 15 years ago

In 1998, triggered by many events happening in my life around that time, I left Transylvania and lived for a short period (perhaps 6 months? can’t remember exactly) in Suceava, North-Eastern Romania. Fresh university graduate, fed up with my life at that time, I packed a small suitcase (recurring event in my early 20s)  and without leaving a note behind, I upped and disappeared to the most unthinkable and remote place (recurring event in my late 20s) , where I had no family, no friends, no support whatsoever (story of my life). I took up work as a teacher assistant at the English Department of the local university. I remember this time very fondly, as it shaped my future character in so many ways. The pictures below I received today – I can’t recognize myself in them, as I sported extremely short hair (part of my rebellion was shaving my head, I guess every woman goes through this stage at one time or another?) – the eyes are the same though. Thank you, Nelu, for the pictures and for evoking memories of Bilca, a magical place to listen to Gershwin LPs, even today.